Az ÚMT rövid története

Az Újpesti Művészek Társasága tartós közérdekű céllal létrejött kulturális, érdekvédelmi szervezet. Az újpesten tevékenykedő más művészeti társaságok jogutódjaként 1989-ben alakult meg a mai társaság. Szervezetünk működése elsősorban elsősorban Újpestre irányul, A IV. kerületben élő, dolgozó vagy a kerülethez kötődő vizuális művészetekkel foglalkozó alkotóművészeket (képző-, ipar-, fotóművészeket és művészettörténészeket), zenészek, művészetkedvelő és pártoló embereket összefogó, képviselő szervezet. Kapcsolatot létesít, együttműködik más művészeti szervezetekkel, és társadalmi szervekkel Hatékony információs rendszert működtet, cserekiállításokat szervez nemzetközi és hazai területeken. Színvonalas kiállítások megvalósításával hozzájárul a főváros és Újpest kulturális arculatához és tevékenységével segíti a kulturális élet munkáját. Kölcsönösen együttműködik a kerületi és más régiók kulturális szervezeteivel és támogatja azok közművelődési feladatait, céljait. A társaság tagjainak szakmai tevékenységéről naprakész nyilvántartást vezet. A célunk, hogy minél fiatalosabb, de a hagyományokat is követő szervezet legyünk.

(Választottan) Egyrendbéliek 

Újpesti Művészek Társasága Néha zavarba ejtő a képzőművészet sokfélesége, hogy hányféle elgondolása, metódusa, technikája és nyelve lehetséges a műalkotások létrehozásának: hogy milyen szerteágazó művészeti szándékok vagy inkább alkotóakaratok manifesztálódhatnak, ölthetnek testet a műalkotásokban. Ennek reprezentatív példája az Újpesti Művészek Társaságának kiállítása, rendre évenként ismétlődő Téli tárlata. Indokolt alkotóakaratról szólni erős ízként, hiszen az itt látható alkotások – és feltehetően műtermi társaik – megszülettek, hogy tükrözzék kinek-kinek sajátos elköteleződését, a képzőművészetről vallott ideáját, elképzelését, egy-egy téma, tematika vagy technika iránti vonzódását. Az alkotók sokféle nyelven beszélnek, különböző módokon artikulálják képi közlendőiket, de lényeges, hogy most és éppen itt, az Újpest Galériában: egy akolban, egy karámban mutatkoznak meg. Az Újpesti Művészek Társasága alkotóinak sokféle frekvencián szóló hangja ez: különnemű világok megnyílása. E tárlaton az alkotók úgy tartoznak össze, hogy közben az elkülönülés jegyeit is hordozzák műveik. A stiláris különbözőségek nyilvánvalóak, hiszen nem valamiféle művészeti vagy stílusformáló topográfiai jellemző kapcsolja őket össze. Persze névlegesen a helybeliség kapcsoló és megtartó szál, legalább is egykor, a társaság indulása idején. Az Újpesti Művészek Társasága, mint elsősorban képzőművészek közössége – sajátos utat járt be az elmúlt évek során. Kezdetben valóban a helyben, Újpesten lakó, művészeti intézményekben végzett és autodidakta alkotók közösségeként jelent meg a hazai képzőművészet társaságokban nem bővelkedő életében. Aztán, mint az évről-évre új rügyeket, ágakat hozó fa: egyre terebélyesedett, növekedett tagjai létszámában, művészeti irányultságában, műfajaiban. Ahogy egykor kizárólagos eredetjellemzője volt a lokális kötődés, úgy mára a nyitottság, a kitárulkozás vált azzá. Az egykori néhány, csoportba rendező fa ligetté lett. Ugyanis a társaság napjainkban történő formálódásának lényegi mozzanata a csatlakozni kívánók befogadása. Mellékes, hogy ki autodidakta vagy professzionális művész – nincs különösebb jelentősége. Egyedül az alkotás kvalitása, hitelessége döntő: hogy az alkotó műveinek hívása milyen hatóerejű, képes-e megszólítani. Így talán rendhagyó módon: az Újpesti Művészek Társasága, e nevében lokálisan zárt alkotócsoport napjainkban nem csupán az újpesti művészek közössége. Vonzerőt váltott ki, s nyomában az ország számos pontján élő alkotó társult e művészcsoportosuláshoz. Praktikusan a művészeti társságok talán azért jönnek létre, hogy valamilyen közös alapra helyezkedve közösen vallott programot, művészeti elképzelést valósítsanak meg. Természetesen és nemritkán e közös szándék, művészetakarás igen tágan értelmezett is lehet. A szoros értelemben vett társulások mégis e jegyben születnek meg. A társaságalakulás kötetlenebb, lazább, kötelmet vagy elvárást kevésbé hordozó változata, amikor az alkotók lokális alapon szerveződnek: tagjai a település, városrész szűkebb-tágabb környezetéből toborzódnak, rendeződnek szervezeti egységbe, hogy közös tárlatokon mutassák be alkotásaikat. Mindkét felvetett esetben a társasággá válás közösséggé formálódást is jelent. Ez pedig annyit jelent, hogy nem csupán térbeli, de valamiképpen, ha olykor hevenyészett módon is: szellemi együttest is alkotnak a tagok. Ám egy társaság sosem, vagy kedvező esetben és elsősorban nem a szervezetről szól. Sokkal inkább az alkotótagokról, akik testét alkotják. Benne az egyes tagok maguk is autonómiával rendelkeznek, miként a fej vagy a végtagok, noha valamiképpen alárendeltjei a testnek. Egyikük sem létezhetne a másik nélkül, mert így többek és mások: egész pontosan csak így, együtt lehetnek azok, akik. Ilyen értelemben, de nem csak így, jelen esetben mégis ilyenformán: a művészet honosít. Nem ténylegesen, de lényegileg. Persze a helyzet ettől jócskán megengedőbb: bárki lehet egyedül, de úgy nem része egyetlen testnek sem. Mindamellett a társaságok kivételes sajátja, hogy bennük egyként lépnek, léphetnek fel a különbözőségek. Mert éppen az elkülönülés, az eltérés, a sajátos, az egyedi a többségben – az a szervező és mobilizáló tényező, amely életben és változásban tartja az egyesülést. A változás pedig valamiképpen a gyarapodás, gazdagodás, kiteljesedés szinonímája lehet, természetesen elkerülve azt a tévhitet, hogy a művészetben indokolt volna fejlődésről szólni. Folyamatos átváltozásról, mindig-megújulásról ellenben annál inkább. Mert minden, a művészetről való gondolkodás, a stílusbeli távolság vagy akár távolságtartás, vagy éppen az élményrétegek eltérő jellege ellenére – alkalmas egy alapvető rokonság, de legalább is rokonító mozzanat közös felmutatására. Ez pedig abban leledzik, hogy műveket látunk, amelyek embertől emberig terjednek, mindig újra, mindig eltérő jelentéshorizontra mutatva. Mert gondolatok és érzelemvilágok képviselői, közvetítői, így aztán mindannyiunk részei. És mert ilyesmire alkalmasnak ismerjük a képeket, a képzőművészetet, a művész – és a befogadó nemkülönben – azt feltételezi, hogy a látványok keltette élmények és gondolatok, a képi absztrakciók és konstrukciók valóban tolmácsolhatók a másik felé. És mert a befogadó – ne feledjük, hogy az alkotóművész is befogadó, nem néha, hanem mindig, akár saját művével egy későbbi időpontban szembesülve – azzal a feltevéssel él, hogy a műalkotásban, a mű révén a művészi alkotótevékenység mögé tekinthet kissé, a háttérben meghúzódott pszichikai folyamatokra, az inspiráló tényezőkre. Különös, de mindennek letéteményese a műalkotás abban a különös helyzetben, amely az alkotó és befogadó játéktere. Hol volna, lehetne ez kiváltságosabban nyilvánvaló, mint egy művészeti társaság esetében, amelynek tagjai időnként egymás elé tárják műveiket. Ahol mindenki egyszerre: alkotó és befogadó. Nem indokolatlan azt feltételezni, hogy ők kissé jobban értik egymást, mint azonos szakmabeliek, mint a kívülálló többiek. Ugyan feltételezhető vagy tudható, hogy az évenkénti egyszeri vagy néhányszori közös megmutatkozás az egyes életművek alakulásán, konkrét eseményhálóján keveset módosít, tagadhatatlan és helyes, ha ezek az együttlétek katalizátorai a későbbi alkotótevékenységnek. Paradox, de megnyugtató, ha tudja, ha tudhatja a kiállító művész, hogy a most kiállított művei nem kötelezik semmire a továbbiak tekintetében. Hogy szabad, mert lehet akár másképpen is gondolkodnia a képzőművészetről, akár éppen az itt, másoktól látott művek nyomán – természetesen mindig a minőség jegyében. Talán csak később érik be valami, aminek magjaiéppen itt, a közös tárlaton szóratnak el, ám csak később fogalmazódnak elképzeléssé, hogy merre tovább a saját úton. Különös, hogy ami összetart, az szét is választ. E közös tényező: a művészet gyakorlása, annak sokféle módja. Különböző karakterű arcok néznek össze, szemlélik egymást, de egymásban magukat is: mi az, ami távolság, és mi teremti meg a közelséget, a közösséget. S közben egyre erősebbé válhat az összetartozás tudata. Ennek eszköze, módja az alkalom, amikor minden évben legalább egyszer vagy néhányszor: közösen mutatják be alkotásaikat az Újpesti Művészek Társaságának alkotói. Mint éppen most, a Téli tárlaton. Amikor az alkotók azt jelzik műveikkel, amit másként nem tudnának elmondani magukról. Hiszen ez a nyelvük: a képzőművészet. S ilyenkor – feltehetően és jó esetben – legbensőbb énjüket engedik kiemelkedni abból a folyamból, annak áradásából. amit képzőművészetnek neveznek.

 Balázs Sándor művészeti író, műkritikus

A művészek kertje

A művészeti társaságok alakításaának vágya a modern művészeti törekvésekkel párhuzamosan jelent meg. A szabadpiacra "kivetett" alkotónak, főleg, ha külön utakat járt, biztonságot és védelmet nyújtott a hasonlóképp gondolkodók köre. Az elsők egyike volt az 1861-ben alakult Magyar Képzőművészeti Társulat, amelyet a századfordulótól számos, stílusirány, eszmei vagy lokális kötődés mentén szerveződő művésztársaság követett. E társulatok és egyletek a tagok számára érdekvédelmet, oktatást, szociális segítséget, információcserét és kiállítólehetőséget egyaránt kínáltak. Mint szabad szellemi szerveződések, fenyegetést jelentettek minden autoriter hatalom számára, nem csoda, hogy a szovjet típusú kultúrpolitika egyik első rendelkezéde volt 1948-ban az egyesületek, társulatok betiltása és centralizálása. Ez vetett véget például az 1945 óta működő Európai Iskola szabad szellemiségű csoportjának.

Az 1998-ban alakult Újpesti Művészek Társasága a rendszerváltás után elszaporodó képzőművészeti egyesületek közé tartozik. Tagjait nem stílusirány vagy eszmeiség, hanem a lokális együvé tartozás hozza össze. Különös jelentősége van ennek egy olyan két milliós világvárosban mint Budapest, ahol gyaníthatóan egy kisvárosra elegendő képzőművész él. Valódi közösséget azonban a kisebb körök képesek csak formálni, ahol a résztvevők fizikai értelemben is elérik egymást, ahol nem virtuális, hanem valódi térben tudnak találkozni és beszélgetni. Gross Arnold hatvanas években készült képein számos alkalommal testet öltött a művészek képzeletbeli "köztársasága", egy olyan idilli település formájában, amelynek tágas ligetében műteremházak állnak, szabad teret nyújtva az alkotásnak, az örök tavaszban virágzó fák alatt aktot festnek a művészek vagy csak művészeti dolgaikról csevegnek. Minden alulról szerveződő képzőművészeti kört végsősoron ez a vágy hoz létre, "A művészek kertjének" megteremtése, annak a nyitott, közös térnek a létrehozása, ahol a képcsinálók összegyűlhetnek, alkothatnak vagy csak sezmlélődhetnek. Ezek sorába tartozik az Újpesti Művészek Társasága is.

Tagjait a közös tér, idő és cselekvés hozza egy platformra. Közös idejük a 2020-as évek zavaros, zaklatott történeti ideje, amely próbára teszi az egyén testi és lelki tűrőképességét. Közös helye ez a közép-európai metropolisz, amely jövőre ünnepli születésének 150. évfordulóját, de történeti gyökerei jóval mélyebbre, egy évezredre nyúlnak vissza. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az itt élők nap mint nap a városnak hasonló tereit élik meg, a végetnemérő dugóktól a Duna léleknyugtató látványáig. Közös cselekvésük pedig a művészi tárgyalkotás élménye, amit mindenki a maga lehetőségei és tehetsége mentén művel. Ki akvarellel, ki olajjal vagy pasztellel, némelyek a természeti látvány mentén, mások fantáziaképeknek adva konkrét vagy absztrakt formát. Túl a hagyományos festményeken és grafikákon, találunk itt szobrokat és iparművészeti tárgyakat is, üdítő módon oldva a falon egymást követő képek sorát. Alkotóik legfőbb közös nevezője az a meggyőződés, hogy a képzőművészeti tárgyalkotás a jelenben is érvényes cselekvés; hiteles, és a tágabb közösség számára is releváns válasz a jelenre. A képalkotás, formázás tudvalevőleg lélekgyógyító hatású, ami különösen felértékelődik alkalmazkodóképességünket a végletekig próbára tévő időkben. De nem csak az alkotók, hanem a szemlélők számára is gyógyírt kínál a színeknek és formáknak ez a felszabadult kavalkádja, ami azt üzeni, hogy a művészet az emberi civilizáció egyik legnagyobb adománya. Éljünk vele.

Révész Emese

művészettörténész 

ÚMT tagságok

                             Vannak a tagjaink,akik a társaságunk alappillérei                               

                           Vannak örökös tagjaink akik a munkásságuk ,emlékével a nagy elődeink.                       Vannak tiszteletbeli tagjaink akik a munkájukkal járulnak hozzá a színvonalas működésünkhöz. 

Egyéni tagdíj 2000 forint

Tagjaink: 

Légy Te is tag!